A hazaút

Elérkezett a nagy nap, végre hazamehetek. A tegnapi buli után eléggé nyomott voltam egész nap. Ennek ellenére elég korán keltünk, még az utolsó napot ki akartuk használni.
Reggel egy rövidke kirándulásra mentünk négyesben: Klaudia, Emília, a doki és én. Kora délután értünk haza, még volt egy kis idő, Klaudiával elmentünk egyet kettesben sétálni. Az átjáró megnyílása előtt fél órával értünk haza. A dokival utoljára átszámoltunk mindent, felkészültünk néhány komplikációra.
Ahogy vártuk, másodperc pontossággal meg is nyílt az átjáró, pontosan a szobám közepén, ahogy azt kiszámítottuk. 46 másodpercig volt nyitva, de abból 40 másodperc a búcsúzkodással telt. Hat másodperccel a bezáródása előtt végül átkeltem rajta. Az volt nagyon furcsa, hogy most zöld színű volt az egész, és nem kék, mint eddig. A doki nem tudott rá magyarázatot adni, csak annyit mondott, hogy gondoljam meg, átmegyek-e rajta. Sok időm nem volt gondolkodni, és úgy döntöttem, hazatérek. Sikerült is, bár az út nagyon megviselt, miután beléptem az átjáróba, semmire nem emlékszem. Valószínű, hogy elájultam, ugyanis reggel az ágyam mellett, a földön ébredtem.
Miután felkeltem, kinéztem az udvarra, és rájöttem, hogy otthon vagyok. Hazatértem. Sőt, úgy tűnt, egyetlen napot sem voltam távol. Álmodtam volna az egészet?

Genezis

Eljött a nagy nap: holnap hazatérek. Ennyi itt töltött idő után nem lesz könnyű. Itt kell hagynom azokat, akikkel annyi kalandot átéltünk. Viszont ha belegondolok, ez az a pillanat, amire eddig vártam, amiért ennyit kutattunk: megtaláltam a hazautat. Végre újra láthatom a rég nem látott ismerősöket. Fura, és nagyon kellemetlen kettős érzés ez.
De még a "nagy út" előtt pár dolgot át kellett néznünk a dokival. Csak néhány mérést akartunk elvégezni a legutolsó átjáró megnyílásának helyén. Ez itt van a falutól párszáz méterre. A dokival kora délután odamentünk, de mielőtt a méréseket megcsináltuk volna, hirtelen, szinte a semmiből ott termett egy lány. Csak annyit mondott, hogy még találkozunk, majd váratlanul megcsókolt. Odakiáltottam a dokinak, de mire visszanéztem, ő eltűnt. Egyik pillanatban még ott állt mellettem, utána meg már nem volt sehol. Miután a döbbenetből felocsúdtunk, elkezdtünk valami jel után kutatni, ami némi információval szolgálhatna erről a titokzatos lányról. Ugyan találtunk az eltűnésének a helyén egy csekély mágneses anomáliát, illetve egy halvány fotonnyalábot, de ezek annyira jelentéktelenek, hogy ebből sokmindenre nem tudtunk következtetni.
Ezek után elvégeztük azokat a méréseket, amik miatt eredetileg jöttünk, majd hazamentünk és kielemeztük a méréseket. Nem szabad, hogy a holnapi útba valami hiba csússzon. Persze engem nem hagyott nyugodni annak a lánynak a megjelenése és eltűnése, ezért miután végeztünk az adatok ellenőrzésével, kicsit a lánnyal is foglalkoztunk.
Miután látta, hogy ennyire foglalkoztat a dolog, a doki elvitt minket a lakására. Megmutatta az eddig rejtegetett titkos könyvtárát. Több száz, rejtélyes esetekkel foglalkozó könyve van, emellett rendszerezve megvan neki az utóbbi húsz év összes, a témával foglalkozó újságcikke. Klaudiával neki is kezdtünk átnézni ezt a rengeteg anyagot, hátha találunk valamit erről a lányról.
Öt óra kutatás után végül találtunk egy 250 éves, kézzel írt füzetkét, amiben egy pont ugyanilyen lányról írnak. Egy rajz is volt róla, és ezek alapján egészen biztos, hogy ő volt az. Kár, hogy sokmindent nem írt róla, csak annyit, hogy ő a "kezdet lánya", és nagyon ritka, ha valakire rátalál. De akinek egyszer megjelent, annak többször is meg fog jelenni, és amikor egy nagyon fontos döntés előtt áll, akkor segíteni fog a helyes utat választani.
Ha ez igaz, akkor örülnöm kell, hogy találkozhattam a kezdet lányával. Na de vajon akkor is meg fog jelenni újra, ha már az eredeti világomban leszek?
Miután a kutatást befejeztük, hazamentünk, és egy jó kis búcsú-házibulit rendeztünk az utolsó együtt töltött estén.